Mostanában sokan osztják meg a gondolataikat arról, hogy mi mindenre taníthat meg minket a járvány és mindaz, ami vele jár. Mi az, ami igazán lényeges az életben és mi az, ami csak a hamis boldogság illúzióját nyújtja, vagy egyre önzőbb egónk műve.
Látjuk a híradásokban szerte a világon az orvosok, ápolók megfeszített munkáját, a szociális ágazatban és a kereskedelemben dolgozók kétségbeesett erőfeszítését.
Tapasztalom, hogy a pedagógusok éjt nappallá téve dolgoznak a gyermekek oktatásának zavartalanságáért, hogy a családok ne érezzék magukat egyedül, ne maradjanak segítség nélkül.
Tudjuk, hogy van, akinek pillanatok alatt összeomlott egész eddigi élete. Semmibe tűnt az anyagi biztonsága, megszűnt a munkalehetősége. Van, aki egyedül küzd az otthon végzett munkájával s mellette segíti a tanulásban gyermekeit, támogatja idős szüleit, intézi a háztartást.
Bizonytalanná vált a világ, átalakult az értékrend. Már nem fontos milyen házad, autód, jól menő vállalkozásod van. Nem számít a csodálatos utazásokról, élményekről szóló Facebook profilod, hiszen tapasztalhatjuk, hogy ezek a javak pillanatok alatt szertefoszlanak, de ami marad, az az igazán lényeges.
Megmaradt a családunk, a szeretteink, akikre eddig esetleg nagyon kevés idő jutott. Van lehetőségünk a segítségnyújtásra, mások támogatására, mert most a közösség lett fontos. Az, hogy képesek vagyunk-e bárkit magunk elé helyezni, egónkat háttérbe szorítani. El tudjuk-e fogadni a szabályokat, előírásokat, segítjük-e egymást, átváltozunk-e problémahárítóból kreatív problémamegoldóvá? Megértjük-e, hogy rajtunk is múlik a járvány kimenetele? Jobb világ következik ezek után, vagy visszatérünk a rohanós, félfigyelmes anyagias világba? Befejezzük-e a gyűlölködést, a széthúzást és képesek vagyunk-e a bajban összetartani?
Én hiszek a változásban, hiszen gyönyörű példákat látok emberségből. Számtalan apróságnak tűnő dolog történik nap, mint nap, ami megmelengeti a szívem.
Szüleim lépcsőházának liftében olvasom a legfelső emeleten lakó fiatal lány üzenetét, melyben felajánlja a házban lakó időseknek a segítségét. Szívesen sétáltat kutyát, megy patikába, boltba, intézi a csekkeket. Nem, nem csak a kedves, mosolygós Kati néninek, hanem a morcos Zoli bácsinak is, aki nyugdíjas ügyvédként mindig méltóságán alulinak tartotta fogadni a lakótársak köszönését.
Hallom a buszsofőr türelmes magyarázatát a hőbörgő utasnak, hogy miért is nem nyitja ki a busz első ajtaját. Nem, nem az utas személyi szabadságát akarja korlátozni csak holnap is végezni szeretné a munkáját, biztosítva a munkába menők utazását.
A kukásfiú, aki után kora reggel futottam, hogy ne haragudjon, most eszméltem, de legyen kedves még ezt a kukát is kiüríteni. És a fiú mosolygott, visszagyalogolt, és elvitte a kukát- Maradjon csak! – mondta kedvesen, majd betette az udvarunkba a helyére a szemetest.
A bolti pénztáros, aki a sokadik túlórája után az aggódó vevőnek mosolyogva válaszolta. – Ne féljen ezen is túl leszünk valahogy.
A ház aljában lakó varrónő, aki a ház lakóinak szájmaszkokat gyárt, és a takarítónő, aki egyfolytában fertőtleníti a ház kilincseit, liftjét, közös tereit.
A zenészek, színészek, akik online tartalmakkal segítenek az otthonmaradás elviselésében, és sorolhatnám még az emberség számtalan szép példáját…
Lehet, hogy valóban a küszöbünkön áll egy szép, új világ ígérete? Hiszem, hogy igen.
Labádiné Józsa Mónika
fejlesztőpedagógus
