“Mindegyikünk egyféle módon születik, a kín mindegyikünknek fáj, a szív – egyikünkben csakúgy, mint másikunkban -, néha tágul, és örömet érez, néha szorong és szenved, a fej csakúgy az egyikben, miként a másikban a lélek valódi székhelye, s a halál mindegyikünk vágyainak, reményeinek, munkásságának határt szab.”
Zsolti még csak 4 éves volt, mikor mindig ugyanazzal a rituáléval kezdte napjait az óvodában. Megkereste a sarokban felhalmozott ruhácskákat, jelmezeket, melyekben átváltozhattak a kicsik bármilyen mesehőssé, és gondosan válogatni kezdett a hercegnő ruhák között. Kedvence volt a rózsaszín muszlinruha hosszú uszállyal, rávarrott fehér csipkevirágokkal. Belebújt a ruhába, majd keresgélni kezdett a nyakláncok között. Általában többet is a nyakába akasztott a gyöngysorok közül. Kérésére a kislányok segítettek neki felvenni rövid, barna, tüsi hajára a ruhához illő fátylat és már indult is játszani. Csatlakozott a lányokhoz a babakonyhában, ahol már készültek is a csodálatos „sütemények”, majd a gondos mosogatás és söprögetés után szépen megterített asztal mellett el is fogyasztották a finomságokat. Zsolti gyakran megkínálta az óvó nénit is, aki nagyon megdicsérte és jóízűen „megette” a tortaszeleteket.
Zsolti nem változott az évek alatt, egy idő után lánynak definiálta magát. Társai ebben semmi furát nem találtak, sok kislánynak lett a barátnője, a fiúk pedig meg sem próbálták harcolós, hősös játékokba invitálni. Az óvó nénik segítettek neki a ruhácskákba belebújni, ha kérte és soha senki nem csúfolta. Zsolti jól érezte magát az óvodában.
Nem tudom hogyan folytatódott ennek a kisfiúnak az élete, nemi identitásának alakulása és nem is ez a lényege a történetnek, hanem a példaértékű elfogadás. Igen, ez a kis közösség sokaknak példát mutathat. Nem gondolták azt, hogy ez a kisfiú fura, vagy más, nem hitték, hogy ezért csúfolni vagy bántani kellene, sőt segítették, hogy olyan lehessen, amilyenné válni szeretne. Elfogadták, hogy vannak közöttük olyanok, akik szemüvegesek, barnább vagy sárgább bőrűek, netán vörös hajúak. Nem zavarta őket, hogy valamelyikük jól vagy ügyetlenebbül rajzol vagy focizik, és nem bánták, ha nem voltak szép ruhái, cipői vagy ha beszédhibája volt.
Milyen titkot tudhatnak önkéntelenül is ezek a kicsi emberpalánták? A válasz nagyon egyszerű. Szerették és elfogadták ÖNMAGUKAT. Hiszen hogyan is tudnánk elfogadni, tolerálni, szeretni másokat, ha magunkat sem tudjuk? A gyerekek tudják, hogy ők csodálatosak még akkor is, ha nem mindenben tökéletesek (és miért is kéne annak lenniük?) Érzik, hogy mindnyájan EGYek vagyunk, és ha a másikról rosszat, kirekesztőt gondolok azzal valójában önmagam belső világába, önbecsülésébe nyújtok bepillantást. Tisztában vannak vele, hogy mindenki különleges, egyedi, fantasztikus és megismételhetetlen teremtmény, s ilyennek becsülik és csodálják önmagukat és másokat.
Míg ezt a néhány sort írom épp egy édesapa nyilatkozik egy tévéműsorban arról, hogy megkérdezte gyermekét, akinek édesanyja roma származású, hogy te magyar vagy, vagy cigány? A kicsi pedig magától értetődő természetességgel ezt válaszolta.
APA, ÉN EMBER VAGYOK.
Az égiek azért helyezték önmagunk szeretetét minden más fölé, hogy az ember minden csapás ellenére élni akarjon. Ha önmagunk szeretete csorbát szenved, más szeretetnek sincs helye…
„Tudnod kell azt, különleges vagy,
nincs a világon más, ilyen!
Fedezd fel végre ezt a lelket,
s engedd, hogy boldoggá tegyen.”Aranyosi Ervin
Labádiné Józsa Mónika
fejlesztőpedagógus
