“Egyetlen kétely van, ami értékes. A saját igazamban való kételkedés. Hogy nem tudom még elég jól azt, amit tudok. Hogy van ennél egy mélyebb, igazabb tudás is.”
Gyerekkoromban szokásommá vált szó szerint megtanulni a másnapra feladott leckét. Bemagoltam Svájc gazdaságát, a halak testfelépítését, Arkhimédész törvényét és József Attila életrajzát. Mert féltem… Abban a korban nem volt divat elmondani, amit gondolunk, amit hiszünk, és lássuk be nem volt különösebben gyümölcsöző a szabad véleménynyilvánítás sem. Így aztán maradt a félelem. Én is féltem, hogy nem a megfelelő szót használom, féltem, hogy elakadok, féltem, hogy rossz jegyet kapok, féltem, hogy eltévesztem, féltem, hogy rosszat mondok. Rettegtem a feleléstől, pedig nagyon jó tanuló voltam. Igen, én voltam az, aki tanév végén a tanulmányi eredményéért és példás magatartásáért jutalomkönyvet és oklevelet kapott, de hétfőnként mégis gyomorgörccsel indult iskolába.
Sokan nőtünk fel így. Jól megtanultuk, hogy ne keressünk okokat, ne nyomozzunk a miértek után, ne kételkedjünk, ne legyünk motiváltak a gondolkodásra, kételkedésre, hiszen így minden sokkal egyszerűbb és biztosabb. Bennünk volt és van a félelem.
Aztán tanítani kezdtem abban az időben, mikor néha órákat ültek a családok az iskolai megoldhatatlan matek házi előtt, sőt talán még a szomszédhoz is átszaladtak segítségért, mert nem hitték el, nem is gondolták, sőt nem is merték kimondani, hogy a feladat hibás és mint ilyen, nincs megoldása.
Így aztán, szokásommá vált a gyerekeknek „csapdákat” állítani. Elrontott példákat feladni, téves dolgokat állítani, elhibázott szavakat a táblára írni, majd rákérdezni: Szerintetek ez jó? Ha a tanító mondja, akkor nem lehet megkérdőjelezni? Aki a tábla előtt áll nem hibázhat?
Szerettem volna, ha nem fogadnak el mindent, ha kételkednek, ha résen vannak, ha gondolkodnak, ha utána néznek, ha kutatnak, ha nem fogadnak el mindent csak azért mert valaki olyan mondja, akinek „hatalma” van, aki az osztályzatokat adja, aki biztos okosabb. (Vagy talán mégsem?…….)
Szerettem, ha ők találják ki a mese végét, ha átírják az egészet, ha egyéb megoldásokat keresnek, ha megkérdőjelezik a hős tetteit, ha saját történeteket alkotnak.
Elvesztettem a tekintélyemet? Korántsem. Végtelenül inspirálta őket, ha rátaláltak egy-egy hibára, ha figyelmeztethettek, ha kijavíthattak, ha kitalálhattak, ha megalkothattak, ha változtathattak, HA GONDOLKODHATTAK, HA KÉTELKEDHETTEK!
Mindazt megtették, amit mi felnőttek sokan a mai napig nem merünk.
Mi lenne, ha nemcsak elfogadnánk, hanem átgondolnánk, ha nemcsak igaznak hinnénk, hanem meg is vizsgálnánk, ha nemcsak ismételgetnénk, hanem megkérdőjeleznénk, ha nemcsak a színét néznénk, hanem a visszáját is, ha nemcsak ugyanazt, ugyanott olvasnánk, hanem sokoldalúan tájékozódnánk, ha nemcsak csatlakoznánk, hanem ki is lógnánk a sorból, ha nemcsak eltűrnénk, hanem ellentmondanánk, ha életünk meséjét mi alkotnánk meg úgy, ahogy nekünk tetszik, ha elhinnénk, hogy mi jobban tudjuk? (Vagy mégsem?)
Ugye nem is tűnik olyan félelmetesnek?
Sohasem éreztem magamban késztetést arra, hogy ellentmondást nem tűrően állítsak valamit, ugyanis a kételkedés rendszerint gyümölcsözőbb.
Labádiné Józsa Mónika
fejlesztőpedagógus
