„Minden évben ugyanazokat a dalokat énekeljük, ugyanazokat az ételeket esszük, követjük a hagyományokat, és megosztjuk egymással azokat a dolgokat, amelyektől úgy érezzük, valahová tartozunk. És végső soron valójában mindannyian csak az otthonunkat keressük.”
Az egyik reggelen keserves és láthatólag csillapíthatatlan sírásra érkeztem az egyik óvodába. Egy gyönyörű kislány zokogott szinte hisztérikusan, az óvónő pedig minden tudását latba vetve igyekezett megnyugtatni, elterelni a figyelmét. A sírás csak nagy sokára lecsillapodott, de még néhány óra elteltével is az óvó nénihez bújva láttam a csoportban a kicsit. Kiderült, hogy a családja rengeteget utazik, ő pedig sokszor velük megy hetekre, hónapokra, más és más országokba, hazaérve pedig újra és újra átéli a beszoktatás nehézségeit.
Sokszor tapasztalom más gyerekeknél is ezt a fajta állandósághiány okozta bizonytalanságot. Nem kell bonyolult dologra gondolni. Elég, ha a gyerek szinte sose tudja ki jön aznap érte (apa, anya, bébiszitter, ovistárs anyukája, nagyszülő?) és azt se, hogy mikor. Kinél alszik, mi lesz a délutáni vagy hétvégi program?
Most éppen aktuálisan a hogyan szokott telni a karácsony témakörben beszélgetünk a családi hagyományokról. Sok óvodás kedves családi rituálékról mesél lelkesen, de nem kevesen a „nem tudom, mindig sokfelé megyünk” „fogalmam sincs, lehet, elutazunk valahova” „hát, vagy apánál vagy anyánál” válaszokat adja.
Elgondolkodtam, nekem mi jut eszembe a gyerekkori karácsonyokról.
Rájöttem, hogy a legmeghatározóbb emlékem a „minden ugyanúgy, mindig ugyanúgy” érzése. Eszembe jut anyai nagymamám, aki egész évben a karácsonyi ajándékra gyűjtögetett. A piacon vásárolt majd otthon a kádban úszkáló ponty, s szegény állat csúfos, húskloffoló általi kivégzése. A Luca napon ültetett búza, mely a karácsonyfa alá került. A szaloncukrok felakasztásához évtizedekig madzagnak használt lefejtett anyagdarab. Emlékszem apukám káromkodással cifrázott fenyőtalpba beillesztős fafaragására. A díszítésre, ami a gyerekek feladata volt. A kis madárdíszre a fán, mely évről évre elvarázsolt. Emlékszem a menetrendszerűen érkező apai nagyszülőkre, a halászlé, rántott hal menüre. A csengő hangjára. A csodára. A karácsony után két héttel már egyetlen tüskével sem rendelkező fenyőfára, a hétköznapokba való nem szeretem visszazökkenésre.
Mit is adnak (jó esetben) a gyereknek ezek a családi hagyományok? Elsősorban biztonságot, azt a hitet, hogy a világ stabil és kiszámítható. Azt, hogy a család minden generáció számára egy nagy védőburok a maga kedves, esetenként mulatságos szokásaival. Olyan közösség, ahol megélhetjük az érzéseinket és ahol meghallgatásra találunk. Ahol mindig ugyanazok a „szertartások” ismétlődnek bármelyik ünnepről legyen is szó és én is továbbadhatom ezeket az értékeket a gyerekeimnek, unokáimnak.
Neked mi jut eszedbe gyermekkorod karácsonyairól? Öröm, szomorúság, biztonság, csalódás, élmény, káosz, család, hagyományok, vágyott és soha meg nem kapott ajándék, beigli és halászlé? Esetleg a „minden ugyanúgy, mindig ugyanúgy” érzése?
„Minden évben ugyanazokat a dalokat énekeljük, ugyanazokat az ételeket esszük, követjük a hagyományokat, és megosztjuk egymással azokat a dolgokat, amelyektől úgy érezzük, valahová tartozunk. És végső soron valójában mindannyian csak az otthonunkat keressük.”
Labádiné Józsa Mónika
fejlesztőpedagógus
