„A folyónak van medre, vannak partjai, de hát csupa part-e a folyó? Nem éppen ezek a korlátok késztetik-e a vizét arra, hogy előre mozogjon?”
– Én csak azt csinálom, amihez kedvem van! – hallom sok gyerekektől az óvodában mind gyakrabban. Motiválnám mesével, de az „unalmas”, játékokkal, de ő másikkal szeretne játszani (aztán tulajdonképpen azzal sem), izgalmas feladatokkal, hiszen iskolára készülünk, de nincs kedve. A ceruzát nem úgy fogja, ahogy türelmesen ezredszer mutatom, mert ő jobban tudja, hogy kell. A többi gyerekkel csak akkor játszik, ha az általa kitalált játékban ő alkothatja a szabályokat. Rendet rakni nem szeret, mert otthon sem kell, mint ahogy délután pihenni sem. A szülő érkezéskor és távozáskor közelharcot vív a gyerekkel, mert nem úgy, nem azt, nem olyan ruhát, nem azt a cipőt, nem akkor, de leginkább sehogy sem akarja a maga sem tudja, hogy mit.
– Hülye vagy! – közli a gyermek a szülővel, aki elnézően mosolyog még akkor is, ha csemetéje kissé megrugdossa közben. Ugye ismerős a helyzet?
Emlékeim szerint talán tíz évvel ezelőtt láttam először az óvoda öltözőjében olyan jelenetet, mikor a kicsi verte az édesanyját. Vártam, hogy anya megfogja a gyermek kezét és határozottan a szemébe nézve azt mondja neki: – NEM, soha nem emelhetsz kezet anyára!!! – de sajnos nem ez történt. Anya folytatta a pakolást mintha mi sem történt volna.
Ma már sajnos igen gyakran látok ilyet, s bizony az óvónők is küzdenek már a rájuk kezet emelő óvodásokkal. Én sem felejtem el soha, mikor egy nagycsoportos kislány felemelt egy széket, hogy hozzám vágja, csak azért, mert nemet mondtam valamire.
Mi lesz ezekkel a gyermekekkel az iskolában? – tanakodunk a kollégákkal nap, mint nap. Mi lesz, ha aznap pont nem azt a betűt, számot, verset akarja megtanulni? Mi lesz, ha fel kell szednie maga után a szemetet? Ha egy csoportos feladatban együtt kell működnie a többiekkel?
Mi lesz velük az életben, ahol bizony vannak szabályok, ahol alkalmazkodni kell másokhoz, ahol azt is meg kell tenni, amihez most éppen nem fűlik a fogunk, ahol önmagunkat a másik érdekében háttérbe kell szorítanunk (és ezt ráadásul még örömmel is tesszük), ahol vannak határok és korlátok, amiket be kell tartani?
Képesek lesznek-e ezek a gyermekek erőfeszítéseket tenni a vágyott cél elérésére, leküzdeni az akadályokat, újra és újra felállni, ha valami nem sikerül?
Lesz-e egyáltalán vágyott cél vagy marad a semmit sem akarok?
Boldogok lesznek így ezek a gyerekek? (ez csak költői kérdés volt, a választ sajnos pontosan tudjuk)
Tehetünk-e érte, hogy mégis azok legyenek? Azt gondolom igen.
Tudom, minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének, csak nem tudja, hogy csinálja. Azt gondolja, rosszat tesz, belegázol a gyermek lelkébe, ha a NEM szó kimondásakor a kicsi csillapíthatatlan hisztibe kezd, így inkább a szülő nem tesz semmit. A drága lurkó pedig emeli a tétet. Már nem elég lefekvéskor a pohár víz és a mese, hanem három mese kell, aztán két málnaszörp, egy kis keksz, még egy kis ugrálás az ágyon, még nyolc puszi apának és további plüssjátékok s a sort folytathatnánk a végtelenségig. Bizony néha eljuthatunk addig is, hogy a kisóvodás veri, rugdossa a szüleit káromkodva az óvodában, hiszen pontosan érzi, hogy a szülei gyengék, nem mernek szabályokat állítani, s a korlátok is csak gumiból vannak, amit ő a tetszése szerint alakíthat.
Félünk nemet mondani, pedig az igazság az, hogy a NEM kimondása utáni sírás, hiszti a legkevésbé sem káros. A gyermekben kialakult feszültség oldódik ilyenkor, a sírás nyugtat, átmossa a lelkünket. Kimosódnak a stressz hormonok és endorfin termelődik. Ugye láttunk már hosszú sírás után anya karjaiban fáradtan, de megnyugodva hüppőgő gyereket, aki újra képessé válik a kapcsolatteremtésre?
Minél következetesebben vagyunk a határok meghúzásában, annál nagyobb biztonságban érzi majd magát gyermekünk. Szeretettel, nyugalommal, határozottsággal, minden helyzetben mellettük állva, odafigyelve, még van esélyünk egy boldog, motivált, céltudatos, empatikus, s a semmit nem akaró helyett egy valamit akaró nemzedéket nevelni.
Kívánom, hogy így legyen!
Labádiné Józsa Mónika
fejlesztőpedagógus
