„A változás olyan ajtó, amelyik csak belülről nyílik.”


December közeledtével az óvodákban a gyerekeket már erősen foglalkoztatják a közelgő téli ünnepek, hiszen a kirakatok és reklámok már karácsonyi ajánlatoktól roskadoznak és a kicsik egymás között elkezdik megtárgyalni a „
Létezik-e Mikulás és Jézuska?” és a „Mit kérsz karácsonyra?” kérdéskört. 

Hallgatva az óvodásokat, a kívánságok között leggyakrabban számomra kimondhatatlan nevű játékok,  új tabletek és telefonok vagy számítógépes játékok szerepelnek.

Az utcákon járva egyre többször találkozom a babakocsiban tabletet vagy telefont nyomkodó kicsikkel. Az óvodákba látogatva pedig az óvodapedagógusok ugyanazokat a panaszokat sorolják. Úgy érzik a gyerekek egy jelentős részét egyre nehezebb motiválni. A kiscsoportba érkező kisóvodások közül jó néhányan otthon még egyszer sem ültek végig egy étkezést mászkálás vagy tableten való mesenézés nélkül. A türelem, a kivárás sokszor nehezen megy, a frusztrációt kevéssé tűrik. Az óvónéni, – bácsi meséje számukra unalmas, a mese meghallgatása után nem tudják elképzelni, lerajzolni a kedvenc szereplőt vagy jelenetet. Társaikhoz és az elkerülhetetlen szabályokhoz való alkalmazkodás is kihívás számukra.

Mi is történik ezekkel a gyermekekkel a virtuális világban? Bármi legyen is az, azonnal történik, nem kell udvariasan várni, a kívánságokat késleltetni. Nem szükséges közben egy másik emberi lényre empatikusan figyelni, hozzá alkalmazkodni. A virtuális játékokban nem kell a jutalomra várni, hiszen azonnal megkapható. Nem létfontosságú semmit elképzelni, hiszen készen tálalva kapják a vizuális ingeráradatot, ami gyorsan, változatosan, pergő képekkel és villódzó fényekkel zúdul rájuk, s melynek fogadásához nem szükséges a hosszan tartó figyelem, kitartás. A játékhoz csak egy-egy ujjacskát kell használni, s nem muszáj közben a kezükkel információkat és tapasztalatokat gyűjteni a környező világról.

Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal: mi történne, ha minden szülő idén karácsonyra mesekönyveket vásárolna bölcsődés, óvodás gyermekének, s azokból minden este mesélne (egy idő után már fejből is)? Játsszunk el a gondolattal, hogy megtörténik a csoda, s az óvodák újra tele lesznek empatikus, türelmes, figyelmes, nyugodt kicsikkel, akik bő szókinccsel egymás szemébe nézve beszélgetnek, szívesen hallgatják a meséket, fantasztikus a képzeletük, és rendkívüli módon motiváltak a világ minél alaposabb megismerésére.

Ugye milyen szép gondolat?  

Természetesen tudom, hogy léteznek kiegyensúlyozott, boldog családban felnövő gyermekek is. Nem gondolom azt, hogy a mai rohanó, időhiányos világban, ahol a gyerekek érzelmi tartályai egyre nehezebben töltődnek fel – és a kicsik csak a világot tükrözik vissza viselkedésükkel – a mesétől majd minden egy csapásra megoldódik. Azt sem hiszem, hogy a virtuális világot, a számítógépet, tabletet, telefont teljesen ki kellene zárni a gyerekek  életéből.

DE mi történne, ha egy kicsit, ha csak egyetlen pillanatra eljátszanánk a gondolattal: Mi lenne, ha mindenki, aki eddig még nem tette, kipróbálná a tablet helyett ezt a mese dolgot? Nem a hadarjuk el két perc alatt, aztán legyen végre csend típusúra gondolok, hanem az összenevetős, együtt elszomorodós, egymás rezdüléseire figyelős, megbeszélős, kívánságok szerint módosítható s aztán mégis az eredeti verziót kérős fajtára. A megvalósítás csak rajtunk múlik!

Labádiné Józsa Mónika
fejlesztőpedagógus