Világomban minden rendben van?

“Csak nyugalomban lelsz a csodák végtelenjére.”

“Naiv az az elképzelés, hogy az unalom elűzésére mindig valami újat kell kitalálnunk, mindig elérhetőeknek kell lennünk, hogy állandóan üzeneteket kell küldözgetnünk, nyomkodnunk kell a telefonunkat, hátha megpillantunk valamit, amit eddig nem láttunk. Minél többet teszünk azért, hogy elűzzük az unalmat, annál jobban unatkozunk.”

Erling Kagge

Nemrégen újra megnéztem gyerekkorom egyik mesefilmjét, melyben a főszereplő kisfiú elindul Kököjszi és Bobojsza segítségével időt szerezni a szüleinek, akiknek nagyon sok dolguk van és sosem érnek rá a gyermekkel foglalkozni. Hahó Öcsi volt a címe, s a történet kb. 40-50 évvel ezelőtt játszódott.

Abban az időben, (a legkevésbé sem idealizálva az adott történelmi korszakot) amikor kulcs lógott a nyakunkban, egyedül jöttünk-mentünk mindenhova, délután pedig az elég sivár játszótereken, felnőttek jelenléte nélkül játszottunk. Ugráltunk lábunkon a bugyigumival, simiztünk, ugróiskoláztunk, forogtunk a porolón, vagy kitaláltunk mindenféle szerepjátékot. Unatkoztunk? Soha. Még a hosszú meséket is érdekesnek tartottuk és az óvó néni vagy tanító néni magyarázata sem volt számunkra unalmas vagy ingerszegény. Szünidőben rengeteget olvastunk vagy egyszerűen csak ültünk és ábrándoztunk és közben látszólag nem csináltunk SEMMIT.

A mesében szereplő kisfiú is elképesztő fantáziájának köszönhetően tökéletesen elszórakoztatta magát a magányos, büntetésben töltött időben, (hiszen az akkori szülők sem voltak hibátlanok) s maga a film is a gyermek mesés elképzeléseinek a tárháza.

Emlékszem a kislányomra is, aki 20 évvel később néhány ceruzával órákig eljátszott mindenféle történetet kiötölve az írószerszámok kalandjairól.

Eltelt azóta néhány évtized és az egyre jellemzőbben rohanó, stresszes, időhiányos s emiatt lelkiismeretfurdalós fogyasztói társadalom térhódításával nagyot változtak a gyermeknevelési szokások.

SEMMIT nem csinálni! Mennyire félünk ma ettől. Olyan nincs, hogy nem csinálunk semmit, Rohanni kell, program kell, kütyü kell, vásárlás kell, feszültség kell.

“Egész nap a nyomomban van, folyamatosan szórakoztatom, képtelen egyedül játszani. Elegem van, nincs egy szabad percem”

–  panaszkodik ma sok szülő.

“Minden unalmas neki. Mióta megszületett a fejem tetején pörgök, korcsolyázni, táncolni, sakkozni, szülinapi bulikra hordom, síelünk, nyaralunk és még mindig nem elég. Most is, hogy nem mehetünk sehova, állandóan kütyüzik, TV-t néz”

– folytatják a felsorolást, de közben fél szemmel mobiljukra pillantanak latolgatva, hogy most felvegyék-e vagy inkább visszahívják az őket keresőt, esetleg megteszi egy üzenet is.

Nagy dilemma manapság, hogy vajon hagyhatjuk-e a gyerekeinknek, hogy ne csináljanak „semmit” vagy őket állandóan „szórakoztatva” rohanjunk inkább velük egyik helyről a másikra? Engedjük-e neki, hogy maga fedezze fel a világot? Hagyjuk-e, hogy csak bámulja a plafont, esetleg eljátsszon a körülötte lévő játékokkal vagy folyamatosan foglalkoztassuk, mert azt sugallja a világ, hogy akkor vagyunk jó szülők, ha a kicsit elhalmozzuk játékokkal s egy percig sincs „egyedül” hagyva. És ha jó szülők voltunk, miért érezzük néha úgy, hogy most már kiégtünk és elegünk van?

Miért várja el a gyerek az egész napos szórakoztatást? Miért mondja mindenre, hogy unalmas? Miért nem képes egy helyben maradni? Miért nem tud egyedül játszani? Miért nem hallgatja meg a mesét? Miért nem tudja elképzelni, lerajzolni a meseszereplőket? Miért gondolja, hogy a világ körülötte forog? Miért nem szeret olvasni? Miért kell, hogy teenagerként folyamatosan fülhallgatóval a fülében járjon az utcákon? S felnőttként miért félünk a saját gondolatainktól, képzeletünktől és a csendtől? Miért van egyre több stresszes gyermek és felnőtt? Miért bízunk jobban az altatóban és a nyugtatóban, mint önmagunkban?

Gyermekekkel foglalkozva elkeserítő látni, hogy egyre több a megnyugvásra, lelassulásra, mesehallgatásra, a másikra vagy önmagára való ráhangolódásra, empátiára, tartós figyelemre képtelen kicsi. Ne mondjuk azt, hogy hát ilyen a világ, mert a világ olyan, amivé tesszük. Ne mondjuk azt, hogy rendben van az statisztikai adat miszerint a gyerekeink 20-25 százaléka mentális problémákkal küzd. Depressziósak, nem tudnak figyelni, hiperaktívak, tanulási és/vagy magatartásproblémával küzdenek, szoronganak.

Látjuk pedagógusként és szülőként is, hogy ez így nem mehet tovább.

Mi lenne, ha pláza helyett kirándulni mennénk, ha nem lenne egész nap bekapcsolva a TV, ha nem nyomkodnánk egész nap a kütyüket, ha este mi mesélnénk és nem a laptop, ha nem zsúfolnánk programokkal tele a szabadidőnket, ha nem adnánk a babakocsis kicsi kezébe telefont, ha leültetnénk enni tablet nélkül, és este csak ülnénk és beszélgetnénk…

Sajnos egyre inkább elvesződni látszik az a képességünk, hogy csendben, csak magunkra figyelve, elmerülve elménk végtelen lehetőségű világában csak „unatkozzunk” pedig így megteremthetnénk azt a nyugalmat, békét, harmóniát ami a leginkább hiányzik ma az életünkből. Kreatív, egészséges, pozitív önképpel rendelkező gyermekeink lehetnének, s mindnyájan emberhez méltóbb életet élhetnénk a mostani, megnyugodni képtelen világban is.

Tehát, ha gyermekünk elénk penderül, tudakolva, hogy mi lesz a mai program, mondjuk neki néha azt: – Semmi, foglald el magad!

Mi pedig (miután jól tudjuk, hogy csak nyugodt szülőnek lehet nyugodt gyereke) egyszerűen lefeküdnénk a kanapéra. Elképzelnénk egy csodálatos napsütötte tengerpartot, hallanánk a hullámok moraját, éreznénk a homok selymességét, a jellegzetes sós illatot, a napfény és a szellő simogatását és hallanánk belül azt a hangot, mely azt duruzsolja: “világomban minden rendben van…”

“A gyerekeknek kell egy szemernyi mellőzés, ahogy egy csipetnyi unalom is… mely  elgondolkodásra, fürkészésre, felfedezésre késztet.”

Tabitha King

Labádiné Józsa Mónika
fejlesztőpedagógus

Képek forrása: freepik.com